Réges régen, egy messzi-messzi galaxisban…
Ja nem is, csak úgy kb.20 éve Fonyódon készült a kép, ki tudja már ilyen hosszú idő távlatából, hogy milyen apropóból. Nem is ez most a lényeg, hanem, hogy mikor a legutóbbi (ki tudja hányadik) költözésemkor a kezembe került a fotó, pár pillanat erejéig visszarepített a múltba.
Huszonév távlatából, az azóta megélt tapasztalataim birtokában döbbenetesen másképp látom az akkori időket, mint ahogy ott és akkor megéltem őket. Pár évvel túl egy miattam fuccsba ment esküvőn, egy nem túl sok kilátással kecsegtető kapcsolatban ücsörögve, magamat okolva szinte mindenért IS, nem találva a megoldást arra, hogyan is BOLDOGulhatnék végre…
Évekre a szó szerinti kiúttól.
Ausztriába.
Ahol aztán hamar kiderült, mehetek bármilyen messze, amíg MAGamat nem ismerem meg és Velem nem kötök békét, addig ugyanolyan messze a megoldás, mint idehaza. Mert bár többszáz kilométerre itthonról már nem a sárga csekkek kifizetéséért hajtottam, de jó ideig nem érzékeltem jelentős javulást az életminőségemben. Hiába kerestem a sokszorosát a korábbi magyarországi fizetésemnek és dolgoztam életem máig legjobb munkahelyén, valami még mindig nagyon nem volt rendben.
Az anyagi helyzetem jobbra fordulásának köszönhetően a korábbi kapcsolatból ugyan képes voltam már kilépni, de továbbra is olyan utat jártam a magánéletemben, ami hosszú távon éreztem, hogy nem a legjobbat adja számomra. Tragikus hirtelenséggel fejest ugorva egy pár éven belül tönkrement házasságba kénytelen voltam sok mindent átgondolni. Eljutottam arra a pontra, hogy már nem feltétlenül CSAK bennem kerestem a hibát. Ugyanakkor még mindig nem ismertem annyira ‘Engem’, hogy tudjam mit is kéne pontosan tennem ahhoz, hogy munkát és magánéletet összehangolva az életem minden területén képes legyek megtalálni és megtartani azt az egyensúlyt, melynek köszönhetően ráébredhetek miért is vagyok éppen itt és most.
A pár évre tervezett ausztriai munka végül kerek egy évtizedet tett ki. 18 szezonból 12-t Gerlosban, a Milchbarban, ahol 2007 decemberében a vendégmunkás éveimet kezdtem és amit kezdettől imádtam. A többi hat nyarat Tiroltól Karintián keresztül Felső-Ausztriáig töltöttem, a helyemet keresgélve és közben többször elveszítve újonnan megtalált ÖnMagam.
Aztán 2014 őszén meghoztam életem egyik legkomolyabb döntését.
Az addig kint eltelt majd’ 7 évben megkeresve aztán elbukva egy kisebb vagyont a negyvenedik születésnapomon búcsút mondtam az osztrák szezonális vendéglátásnak és sok addig számomra fontosnak érzett barátságot hagytam magam mögött. Egy akkoriban bimbózó, sokat ígérő kapcsolatot kockáztatva a hazatéréssel úgy döntöttem, ideje végre a szívemre hallgatni és amennyiben az hazahúz, akkor csak olyannal összekötni az életemet, aki az itthoni megélhetést szintén el tudja képzelni.
Velem.
Mert azt éreztem: megtaláltam akivel lehet és érdemes.
Hogy miért alakult végül mégis másképp, aztlassan 4 éve TörtÉnElem. Ami, mint tudjuk, ismétli önmagát… Na de erről majd máskor.
A lényeg ITT & MOST, hogy más szemmel tekintve vissza a fotón nem túl boldogan mosolygó egykori Bogira, már tudom, hogy mindennek oka és értelme volt.
Mert itt most jó nekem. <3
Jobb, mint az előző bő négy évtizedben valaha is volt.
Jobb, mint odakint szó szerint betegre keresve magam, gyönyörű helyen gürizve, mégis folyamatosan menekülve magam és a múltam elől.
Jobb, mert egyre többet értek abból, miért volt szükség a korábbi vargabetűkre, zsákutcákra, hegy- és lejtmenetekre.
Mert haza kellett térnem, hogy megérthessem, ott vagyok otthon, ahol hazavárnak. Legyen ez az otthon Budapesten vagy akár Prágában…
Na de ennyire meg még ne szaladjunk előre. 😀
